Télen-nyáron hajléktalanokért dolgoznak a Menhely Alapítvány munkatársai. Korábbi, e témában készült riportunkban az utcán élők sorsáról, életkörülményeiről írtunk. Ezúttal azt is megnéztük, hogyan alakul egy átlagos éjszakai műszak a krízisautóval, mi a teendőjük a menhelyeseknek egy-egy kritikus helyzetben. Egy esős, téli éj krónikája.

Forrás: hvg.hu

Három fok van, olvad a hó és szemerkél az eső. Hosszú, tocsogós esténk lesz - gondolom, ahogy a háztetőkről csorgó vízsugarakat kerülgetve becsöngetek a Menhely Alapítvány nyolcadik kerületi bázisára. Hetvenen - közülük ötvenen főállásban - dolgoznak az alapítványnál, emellett több mint hetven önkéntessel is számolhatnak - többségük szociális munkásnak készül vagy pszichológiát hallgat az egyetemen. Hét, hajléktalanok ellátásáról gondoskodó intézményt üzemeltetnek (ld. keretes írásunkat), éjszakánként pedig a krízisautóval járják a várost, hogy pokróccal, meleg teával lássák el az utcán éjszakázókat, felmérjék egészségi állapotukat és ha kell, orvoshoz vigyék őket vagy éppen éjjeli menedékhelyre.

Amint belépek a főhadiszállásra, máris az operációs hadszíntéren találom magam: ma este Ildikó a diszpécser, vagy ahogy ők nevezik, a „diszpi”. Éppen hívást fogad és adatokat rögzít a számítógépbe: hajléktalant jelentenek be a lakók egy fővárosi lakótelepről. „Naponta akár 150 hasonló bejelentést is kapunk ebben az időszakban utcán, köztereken, épületekben meghúzódó otthontalanokról” - meséli Ildikó a gyors bemutatkozást követően. Télen a legrosszabb a helyzet, mondja, ezért a krízisautó novembertől egészen a fűtési szezon végéig, nagyjából április elejéig rója az utcákat éjjel. A kisbuszt több éve, egy százalékos adományokból vásárolták, a fenntartásához szükséges összeget pedig pályázati pénzekből biztosítják.

Fotó: Stiller Ákos

A kritikus őszi-téli időszakban este hatkor indul a műszak a kríziskocsival, és általában éjjel 2-ig, 3-ig tart, utána már csak bejelentés alapján mennek ki egy-egy helyszínre az éppen ügyeletben lévő kollégák. A diszpécserszolgálat 0-24 óráig működik, a telefonügyeletes feladata a bejelentések fogadása és továbbítása mellett az is, hogy tartsa a kapcsolatot a terepen tartózkodókkal, felvegye az adatokat - egy-egy kiszállás után jelentés készül a hajléktalanok egészségi állapotáról, ruházatáról, hangulatáról, vagyis bekerülnek a rendszerbe, számon tartják őket. Munkanapokon napközben a baptisták, szombat este a máltaiak, minden más időpontban, így hétköznap éjjel is a menhelyesek viszik a műszakot.(Minden kerületben több szervezet, alapítvány végez az utcai szociális munkát egymással és a Menhellyel összefogva vagy éppen önállóan.) Miután összeállt a lista, hogy kiket látogatunk meg, az alapítvány két, magamban csak rohamosztagosnak titulált munkatársa, Feri  - aki egy személyben sajtós -, és Zoli - aki a jogsegélyszolgálaton is dolgozik - úgy dönt, hogy ideje indulnunk. Pótpulóver, sapka, kesztyű, tízliteres teástartály a kézbe - jól jöhet még ma -, mély levegő... és munkára fel.

„Először a Tátra utcába menjünk” - mondja Zoli, Feri pedig bepattan a volán mögé. Az említett címen a kapualjban kitartóan elszállásolta magát egy idős férfi, a lakók szeretnének megszabadulni tőle. Mialatt a Nyugati felé robogunk a pokrócokkal, meleg ruhával és elemlámpákkal felszerelt kocsiban, a legalapvetőbb kérdésekkel bombázom Feriéket: voltaképpen kit nevezünk hajléktalannak, hány embernek sikerül kikerülnie az ördögi körből. „A hajléktalanság átmeneti állapot” - összegzi Zoli. „Akkor nevezünk valakit hajléktalannak, ha éppen nincs hol laknia, vagyis két szálláson eltöltött időszak között az utcára kerül. Általában 3-5 otthontalanul töltött nap után már helytálló a megnevezés. A lakás jelenthet átmeneti szállót, vagy albérletet, a lényeg, hogy tető legyen az ember feje fölött”. Évente minden hatodik hajléktalan kikerül a rendszerből - tudom meg Zolitól, a definíció- és statisztikagurutól. „Nem tudjuk pontosan, kivel mi lesz, de az biztos, hogy a nyilvántartásból eltűnnek. Ez azt jelenti, hogy van kiút” - mondja, amikor feszegetni kezdem, mégis mit jelent, hogy évente a hajléktalanok egyhatoda felszívódik.

Fotó: Stiller Ákos

Közben megérkezünk az első címre. Két gondosan összekészített szatyor mellett mogorva férfi téblábol a jelzett kapualjban. Jöttünkre ideges lesz, a kérdésre, segíthetünk-e neki, elutasítóan reagál, majd elkezd szitkozódni. „Menjenek a p*csába, ki a f*sz hívta magukat?” Ilyenkor semmit nem lehet tenni, de ritkán reagál valaki ennyire negatívan, tettlegességre pedig még soha nem került sor – mondja Feri. A férfi nem kér pokrócot, teát sem, csak egy vágya van, hogy húzzunk el a területéről minél hamarabb. „Jó állapotban van, de nagyon elutasító” – megy a gyors jelentés a diszpécsernek. Mint kiderül, egy hete is hasonlóan reagált a kríziskocsi munkatársainak felbukkanására. „Ilyenkor megpróbáljuk lassan megszelídíteni őket, előfordul, hogy két-három év is eltelik - és számtalan látogatás -, mire egy hajléktalan hagyja, hogy segítsünk neki, esetleg megnyílik és mesél magáról – mondja Zoli. Vagyis fel kell mérni a helyzetet, az illető lelkiállapotát, és megértetni vele, hogy nem bántani vagy elkergetni akarják, csak segíteni neki. Ezt viszont, ahogy a fenti eset is jelzi, nem mindenki hagyja. Az önérzet és az emberben lakozó vulgáris ösztönlény kiszolgáltatott helyzetben megerősödik és olykor pajzsként működik.

Tovább: hvg.hu

Forrás: hvg.hu